Történelmet írt az életemben Matolcsy György- és még talán sok más, fiatal életében is a "Fenntartható egyensúly és felzárkózás" vitairatával. Ha a tervezet elfogadásra kerül, valószínűleg sok hozzám hasonló elhagyja a szép magyar földet. A vitairat megütött egy olyan szintet, ami mellett már nehéz szó nélkül elmenni.

Gyermektelen nő vagyok- nem önszántamból, hanem egészségügyi okból. Tizennyolc éves korom óta dolgozom, sokszor két munkahelyen. Az életem egyharmadát külföldön töltöttem, de hazaköltöztem. Ápoltam, gondoskodtam a szüleimről, nagyszüleimről, -majd fiatalon eltemettem őket. Eleget tettem Magyarország Alaptörvénye által kiszabott kötelességeimnek- megjegyzem: írásba fektetett kötelezvény nélkül is megtettem volna, így neveltek, ezt láttam otthon, ez volt a természetesen. Ahogy anyáinknak, nagyanyáinknak is. Nem kellett őket Alkotmányban erre kötelezni, …bocsánat, Alaptörvényben.

És akkor el is érkeztünk a vitairat azon pontjához, ami először ütött. Nyugdíjrendszer családalapúvá tétele….Miért is? Nyugdíjjárulékot fizetünk a munkával töltött éveink alatt. Elvileg magunknak gyűjtjük a nyugdíjra valót, de azt már a ma nyugdíjasa feléli, mert az ő általa gyűjtött nyugdíjra valót már felélte az előző nyugdíjas csoport. Értem én, hogyha nem születik gyermek, akkor nem lesz, aki dolgozzon és megtermelje a mi nyugdíjunkat. De a kérdéskör ennél szerintem sokkal bonyolultabb! És akkor el is érkeztünk a következő ütős pontig: az alacsony képzettségűek adóterheit csökkenteni kell….. Két diplomám van, szüleim arra tanítottak, hogy tanuljak, legyek tájékozott, hogy az életben talpon tudjak maradni, mindig legyen munkám. Most pedig azt mondja az ország nagytiszteletű pénzügyi tanácsadója, hogy jobban járnánk, ha a nyolc általános is csak úgy lenne meg, hogy kétszer járjuk a hetediket, mert akkor csökkentené az adóterheinket. Nos, ha ez így lesz, akkor nehezen, áldozatokkal kísért diplomáinkat fogva, a tudással lehet máshol kell keresni befogadó otthont….

Mint mondtam, életem egyharmadát egy kifejezetten multikultúrális közegben töltöttem, több nyelven beszélek és számos élő kapcsolatom van az Egyesült Államokban, Nyugat -Európában vagy akár Ázsiában, Ausztráliában. Első megvilágosodásomat az egyik amerikai ismerősömnek köszönhetem, aki 61 éves korában nyugdíjba vonult. Amikor megkérdeztem tőle, hogy ez hogyan lehetséges, azt mondta: előre gondoskodott magáról. Már van annyi megtakarítása a ledolgozott évek után, hogy megpihenhet. Utazni fog és kertészkedni. Ennek szomorú ellentéte volt egy másik kollégám, aki még 75 évesen is dolgozott, mert nem volt félretett pénze, az államtól pedig csak annyi nyugdíjat kapna, ami egy hajléktalan napi egyszeri étkezésére elég. Ő is dolgozott egész életében, nem is akárhol, hanem Hollywoodban- mégis tücsökként élte fel a nem mindennapi vagyonát, amit egy válás költségei csak tovább apasztottak. De beszélhetnénk skandináv embertársainkról is, ahol az állam teremtett olyan alapot a lakosságnak a feltárt kőolajból és földgázból, hogy még unokáiknak sem kell azon gondolkodniuk, hogy miből éljenek idős éveikben. Dolgoznak, félretesznek, de az ország természeti kincseiből származó bevételből az állam is támogatja őket. Életszínvonaluk példaértékű Európában. Családtagjaim egy része nyugat-európai országokban él, így van rálátásom, hogy a munkáltatók az állam támogatásával olyan öngondoskodási rendszert építettek fel, amiből vígan élhetnek majd az emberek nyugdíjas éveikben.

És akkor térjünk haza, nézzük újra ezt a vitairatot! Tehát legyen sok gyerek, annak ellenére, hogy a globális túlnépesedés következményeként lassan élhetetlenné válik a bolygónk számos része. A vízhiány és élelmiszerhiány rémképe már nem csak fenyegetés, hanem valóság sok országban. Ne tanuljunk, mert akkor nem kell annyi adót fizetnünk. Az nem baj, hogy tudás és tájékozottság hiányában versenyképtelen, buta társadalmat nevelünk. Dolgozzunk nyugdíj után is. Persze csak azok, akik addig is dolgoztak, mert akik egy élet során nem kerültek kapcsolatba a munkával, azok valószínűleg nem 65 év után fogják mindezt elkezdeni. Azok pedig, akik egész életüket végig tanulták és dolgozták, tisztességgel nevelve egy, két gyermeküket azok még húzzanak rá egy picit. A véghajrá úgyis a sírig megy, nem kell a minőségi idő a családdal, barátokkal.

Elszomorít, hogy a vitairat sárba tiporja mindazt az értéket, amiben sokan hiszünk. A munka teremtő erejében, a tudás minősítő rendszerében, a megfontolt és felelősségteljes élet fenntarthatóságában! A gyermekvállalás szabad akarat kérdése: ki, hány gyermeket tud felelősséggel, szükségleteit kielégítve, hasznos társadalmi egységgé nevelni. Van, akinél ez egy gyermek, van akinél három vagy annál több. És van, aki a szabadakarat erejével nem vállal gyermeket vagy nem tud. Viszont egyénként tevőlegesen hozzájárulnak a társadalom egészéhez, részüket kiveszik a fenntarthatóságból.

Elszomorít a diszkrimináció egyre növekvő ereje, a társadalom lecsúszott és tájékozatlan rétegének mérhetetlen támogatási vágya, miközben az értékteremtő fiatalok meghasonlottan elhagyják Magyarországot. Nem tudom, az én életemben eljön -e az az idő, amikor felelős, megválasztott vezetőink rombolás helyett építeni kezdenek. Amikor a tudás újra érték lesz. Amikor már iskolás korban öngondoskodásra neveljük a gyermekeket. Amikor a munka lesz az érték. És mindez az aktív életkorban. Nyugdíjas szüleink pedig pihenhetnek, élvezhetik végre egy élet küzdelmének gyümölcsét! Ez lenne egy egészséges, élhető társadalom! Szerettem gyermekkoromban a hangya és tücsök tanmeséjét. A hangya tavasztól őszig gyűjtögetett, szorgoskodott, hogy aztán télen megpihenhessen. A tücsök pedig csak hegedült, éjjel-nappal! Amikor eljött a tél, éhezett és fázott, kiszolgáltatva mások szánalmának. Hinni szeretném, hogy egyszer Magyarország hangya kolónia lesz, csupán néhány tücsökkel! Mert kellenek a tücskök is, de csak mértékkel!